Sokáig azon kaptam magam, hogy folyton arról beszélek és arra gondolok, amit nem akarok. Ez a felismerés nagy váltást hozott: rájöttem, mennyire el tud húzni az energiámtól, ha a félelmeimre fókuszálok a vágyaim helyett.
Elszántan nekifutottam, hogy „majd én megváltoztatom a gondolkodásomat”. Azt hittem, elég egy döntés. Hamar kiderült, hogy ennél jóval több kell. Az elején figyelni kellett minden mondatra, minden gondolatra: nem eltüntetni próbáltam a „nem akarom” típusú megfogalmazásokat, hanem átfordítani őket abba, amit valóban szeretnék. Nem ellenállni akartam valaminek, hanem letisztítani, miért dolgozom.
De ez még csak a gondolkodás rendezése volt — a céltudatossághoz ennél többre van szükség.
Most jön az a rész, hogy „már az ókori rómaiak is tudták”. Na, persze, lehet, hogy nem mindegyikük, de Seneca biztosan. Mert ő ezt írta:
Ignoranti, quem portam petas, nullus suus ventus est.
Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.
Ez nekem azt jelentette: tisztán kell látnom, milyen életet szeretnék. Erre senki nem adhat kész válaszokat. Saját magamnak kellett megválaszolnom a nagy kérdéseket, akár többször is, mert az élet változik, így változnak a válaszok is.
Ki vagyok? Mit akarok? Mi az, ami igazán fontos?
Amikor már nem a félelmeimre reagáltam, hanem tisztábban láttam a vágyaimat, a döntések is egyszerűbbé váltak. Elég egyetlen kérdés: közelebb visz ez ahhoz, amit szeretnék, vagy távolít tőle?
Most ezek a legfontosabbak számomra: szerető, támogató emberek között élni. Értelmes munkát végezni. Alkotni. Úgy felkelni, hogy örömmel induljon a nap.
Úton vagyok. És érzem, hogy jó irányba.