Amit nem akarok
Ma is emlékszem a pillanatra, amikor ki tudtam mondani:
nem akarok tovább így élni
Arra is emlékszem, hogy rögtön utána eszembe jutott:
ide ez bizony kevés lesz…
Hiszen ha bármit is valóban változtatni akarok, akkor elsősorban nem azzal kell tisztában lennem, hogy mit nem akarok, hanem azzal, hogy mit IGEN. Meg kell tehát változtatnom azt, hogy mire koncentrálok.
Talán szőrszálhasogatásnak tűnhet ez most, de akkorra már megtanultam, hogy óriási a különbség a kettő között. Így működünk. Ha valamire gondolok, akkor azt gondolatban megteremtem. Ha nem akarok rá gondolni – nos… akkor is. Az, hogy én ezt valójában nem akarom – a végeredmény szempontjából – teljesen mindegy.
Akár ki is próbálhatod.
Ne gondolj egy piros almára!
Érted már?
Ezért nagyon fontossá vált, hogy a gondolataimat tudatosan irányítsam azokra a dolgokra, amit akarok. Persze, könnyű azt mondani. Amikor kicsit elkezd az ember odafigyelni, akkor jön rá, hogy mennyire nehéz ez. Mindenféle számok röpködnek arról, hogy egy átlagembernek hány gondolata van egy nap. Több tízezres nagyságrendről van szó. De nem is a pontos szám a lényeg, hanem az arányok. Mennyi az, ami mindennapos gyakorisággal ismétlődik? Milyen a pozitív és negatív gondolatok aránya? Az sejthető, hogy nem a pozitívaké a nagyobb. A jó hír az, hogy a saját fejemben én irányítok. Én döntöm el, hogy minek tulajdonítok fontosságot, adok a figyelmemből, az energiámból.
Szóval nehéz. De gyakorlással – épp úgy, mint minden más tevékenység esetében – egyre könnyebb fókuszt váltani.
A leglátványosabb javulást ebben akkor értem el, amikor a gyereknevelésben kezdtem el használni ezt a fajta tudatosságot. A totyogó gyerekem egy kamikaze pilóta halálmegvető bátorságával hódította meg a világot – és tette próbára az anyja idegrendszerét. Kell ennél jobb terep a gyakorlásra? (Nem.)
Mint gondos szülő én is azt akartam, hogy túlélje. Hogy közben én is épelméjű maradjak, több megoldási lehetőség is állt előttem:
- Biztonságossá teszem a világot. (haha)
- Elhárítok minden veszélyt a gyerek útjából. (haha)
- Megtanítom a gyerekemnek, hogy tud vigyázni magára.
Namármost, mivel sem isteni, sem szuperhős babérokra nem török – maradt a harmadik lehetőség.
Aha, de hogy lehet egy totyogóst megtanítani erre… ?
Rájöttem, hogy több maréknyi ősz hajszálat és rengeteg idegsejtemet fogom megspórolni akkor, ha a gyerekemnek nem a félelmeimet közvetítem, hanem azt a lehetőséget, amivel elháríthatja a veszélyt. Ahelyett, hogy megmondanám neki, mit NE csináljon, meg mondom neki, hogy mit CSINÁLJON.
Fára mászik? „Vigyázz! Le ne ess!” helyett „Kapaszkodj erősen!”
Forró az étel, amit eszik? „Meg ne égesd a szádat!” helyett „Fújd meg, mert még túl meleg.”
Kiránduláson leszalad a meredek domboldalon? „Jaj, vigyázz, mert el fogsz esni!” helyett „Lassabban!”
Működött, és működik a mai napig. (Persze, nem mondom, hogy soha, egyetlen sérülése nem volt még a gyereknek – mert dehogyisnemvolt – viszont érzéseim szerint így határozottan kisebb volt az egy napra jutó para mennyisége.)
Azt tapasztalom, hogy a gondolatokkal is így megy ez.